Klecska Ernő írása, a Fejér Megyei Hírlapból:
"Nagyon gyorsan el lehet felejteni, hogy milyen volt katonának lenni. Már csak halvány emlék, hogy mennyire szörnyű, embert próbáló, egyéniséget roppantó, de leginkább semmitérő műintézmény volt a sorozott katonákból álló Magyar Néphadsereg. Nekem is sokat kell gondolkodni, hogy eszembe jusson az állandó gyakorlat, a benga nagy kazah síkság, ahonnan félelmetes csapást mértünk egy rakétával az osztrák hegyivadászokra – persze csak képletesen –, a 2000 kilométeres vonatút, gyakran őrkalodában kinn a peronon, az éjszakai erdők, a kölcsönös szívatások, a magány. Magány az ágyban, az őrtoronyban, mindenütt. Mert „klasszikusokkal” szólva: Homo homini lupus est, ember embernek farkasa, azaz lószar volt ott Mama, nem bajtársiasság!
Ahol én voltam, oda sokan vonultak Kelet-Magyarországról. Az volt a terv, hogy a NATO majd jól lerohan minket – akkor még a Varsói Szerződés tagja voltunk –, s amíg a Dunántúlt legyalulják,a korábban kiképzett tartalékosok felállítják a második védelmi vonalat. Én ennyi extráról tudok beszámolni. A többi mindig ugyanaz. Sőt! Szinte az összes katonasztori ugyanaz. Soha meg nem történt, „láttam meg mesélték” esetek, amiket a kollektív férfiemlékezet szül. Különös örömmel vettem tehát kezembe a kortárs magyar írók katonaélményeiből készült Ismeretlen Katona című antológiát.Pláne, hogy két helyi fiatal író, Pallag Zoltán – né, hát ez is volt katona? –, az Árgus főszerkesztője és Bozsik Péter, az EX Symposion című periodika felelős szerkesztője is ír benne. A kötet, amit Kukorelly Endre szerkesztett, az első hazai kísérlet arra, hogy bemutassák:milyen is volt a félmúlt néphadseregében katonának lenni. A címlap szerint, ahol a mel(l)tán világhírű Dundika – legalább a nevét is megtudjuk: Szentiványi Hajnalka – félmeztelenül pózol egy Kalasnyikovval, részben olyan, mint bárhol, azaz minden a csajok körül forog. A novellákszerint azért kicsit más. A könyvben határon túli szerzők is írnak élményeikről – s ez tagadhatatlanul színesíti azt.A könyv jó, de ezért ez ráfér. A mainstream húzónevei – Vámos Miklós, Parti Nagy Lajos, Garaczi László, Ferdinandy György, Ficsku Pál, Podmaniczky Szilárd, Kukorelly Endre, Para-Kovács Imre, Krausz Tivadar, Szerbhorváth György, Peer Krisztián – mellett is csupa olyan név, akiket az „És”, illetve a „szépírók” holdudvarából ismerhetünk.Szilasi László, Jász Attila, Tóbiás Krisztián, Pallag Zoltán, Mile Lajos, Ménes Attila,Hazai Attila, Jenei László, Margócsy István, Tóth Farkas, Borbély Szilárd, Kiss Ottó, Vári Fábián László, Balázs Attila, Fenyvesi Ottó, Bozsik Péter, Farkas Zsolt, Háy János, Zemlényi Attila, Antal Balázs. Tehát egyik sem afféle Harci Marci, elvágólagcsávó.Főleg nem a kötet egyetlen nő szerzője, a tavaly „Amíg a nagymami megkerül” című kötetével debütáló Józsa Márta, aki egy romániai líceumban kötelezően abszolvált lőgyakorlatáról számol be. Meg kell hagyni: a kötet eklektikus. Éppen olyan, mint a néphadsereg volt. Jó néhány írásról messziről sír, hogy csak ide készült, vagy vége nincs vagy eleje – pont mint anno a laktanyakonyhán egy felmosás. Maszatolás. Sokan viszont – a fősodor sem ragadja el véletlenül éppen azt, akit visz! – igen kiváló írást rittyentettek. Leginkább azok ilyenek persze, amelyek korábban már valahol megjelentek. Hiába: a sajtmártást is kétszer kell átszűrni! S ha már a szűrletnél tartunk, a kötetlegfontosabb tanulsága azon kívül, hogy rossz volt katonának lenni, hogy jó szerző is lehet pocsék szerkesztő és fordítva!
(Ismeretlen katona. Írók katonatörténetei. Szoba Kiadó 2007)"
"Nagyon gyorsan el lehet felejteni, hogy milyen volt katonának lenni. Már csak halvány emlék, hogy mennyire szörnyű, embert próbáló, egyéniséget roppantó, de leginkább semmitérő műintézmény volt a sorozott katonákból álló Magyar Néphadsereg. Nekem is sokat kell gondolkodni, hogy eszembe jusson az állandó gyakorlat, a benga nagy kazah síkság, ahonnan félelmetes csapást mértünk egy rakétával az osztrák hegyivadászokra – persze csak képletesen –, a 2000 kilométeres vonatút, gyakran őrkalodában kinn a peronon, az éjszakai erdők, a kölcsönös szívatások, a magány. Magány az ágyban, az őrtoronyban, mindenütt. Mert „klasszikusokkal” szólva: Homo homini lupus est, ember embernek farkasa, azaz lószar volt ott Mama, nem bajtársiasság!
Ahol én voltam, oda sokan vonultak Kelet-Magyarországról. Az volt a terv, hogy a NATO majd jól lerohan minket – akkor még a Varsói Szerződés tagja voltunk –, s amíg a Dunántúlt legyalulják,a korábban kiképzett tartalékosok felállítják a második védelmi vonalat. Én ennyi extráról tudok beszámolni. A többi mindig ugyanaz. Sőt! Szinte az összes katonasztori ugyanaz. Soha meg nem történt, „láttam meg mesélték” esetek, amiket a kollektív férfiemlékezet szül. Különös örömmel vettem tehát kezembe a kortárs magyar írók katonaélményeiből készült Ismeretlen Katona című antológiát.Pláne, hogy két helyi fiatal író, Pallag Zoltán – né, hát ez is volt katona? –, az Árgus főszerkesztője és Bozsik Péter, az EX Symposion című periodika felelős szerkesztője is ír benne. A kötet, amit Kukorelly Endre szerkesztett, az első hazai kísérlet arra, hogy bemutassák:milyen is volt a félmúlt néphadseregében katonának lenni. A címlap szerint, ahol a mel(l)tán világhírű Dundika – legalább a nevét is megtudjuk: Szentiványi Hajnalka – félmeztelenül pózol egy Kalasnyikovval, részben olyan, mint bárhol, azaz minden a csajok körül forog. A novellákszerint azért kicsit más. A könyvben határon túli szerzők is írnak élményeikről – s ez tagadhatatlanul színesíti azt.A könyv jó, de ezért ez ráfér. A mainstream húzónevei – Vámos Miklós, Parti Nagy Lajos, Garaczi László, Ferdinandy György, Ficsku Pál, Podmaniczky Szilárd, Kukorelly Endre, Para-Kovács Imre, Krausz Tivadar, Szerbhorváth György, Peer Krisztián – mellett is csupa olyan név, akiket az „És”, illetve a „szépírók” holdudvarából ismerhetünk.Szilasi László, Jász Attila, Tóbiás Krisztián, Pallag Zoltán, Mile Lajos, Ménes Attila,Hazai Attila, Jenei László, Margócsy István, Tóth Farkas, Borbély Szilárd, Kiss Ottó, Vári Fábián László, Balázs Attila, Fenyvesi Ottó, Bozsik Péter, Farkas Zsolt, Háy János, Zemlényi Attila, Antal Balázs. Tehát egyik sem afféle Harci Marci, elvágólagcsávó.Főleg nem a kötet egyetlen nő szerzője, a tavaly „Amíg a nagymami megkerül” című kötetével debütáló Józsa Márta, aki egy romániai líceumban kötelezően abszolvált lőgyakorlatáról számol be. Meg kell hagyni: a kötet eklektikus. Éppen olyan, mint a néphadsereg volt. Jó néhány írásról messziről sír, hogy csak ide készült, vagy vége nincs vagy eleje – pont mint anno a laktanyakonyhán egy felmosás. Maszatolás. Sokan viszont – a fősodor sem ragadja el véletlenül éppen azt, akit visz! – igen kiváló írást rittyentettek. Leginkább azok ilyenek persze, amelyek korábban már valahol megjelentek. Hiába: a sajtmártást is kétszer kell átszűrni! S ha már a szűrletnél tartunk, a kötetlegfontosabb tanulsága azon kívül, hogy rossz volt katonának lenni, hogy jó szerző is lehet pocsék szerkesztő és fordítva!
(Ismeretlen katona. Írók katonatörténetei. Szoba Kiadó 2007)"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése