Az Élet és Irodalom László Emese írását közölte az Ismeretlen katona című antológiáról. Ide másolunk egy részt a Követési távolság című rovatban megjelent elemzésből.
"Csak a rend kedvéért mondom: nem voltam katona.
Igaz, lőni viszonylag jól tudok (légpisztollyal és éles fegyverrel egyaránt), mivel erre azért "kiképeztek" biztos, ami biztos alapon, ennek ellenére minden ízemben civil vagyok. Civilként pedig az ember hajlamos sztereotípiákban gondolkodni: ha nincs háború, akkor béke van; ha nő, akkor nem katona; viszont ha fegyvert és egyenruhát lát, mindjárt katonát (vagy valami olyasmit) kiált. Sztereotípiákat rombolni azonban jó dolog: ilyen az a gesztus, hogy a katona-antológia címlapjára Szentiványi Hajnalkát - közismertebb nevén Dundikát - helyezték, és élethű kalasnyikovot adtak a kezébe. De nem ő az egyetlen, aki ebben a kötetben hozzá kevéssé illő szituációba kerül. Képzeljük csak el például Garaczi Lászlót vagy Borbély Szilárdot katonai egyenruhában, esetleg Margócsy Istvánt puskával a kezében, amint a nagy magyar puszta közepén felszabadultan lövöldözi a semmit. Elképesztő helyzet. Menekülnek is előle az írások szereplői, akik láthatóan a legeszementebb dolgokra is képesek, ha a körülmények ezt diktálják: például őrtornyokat géppuskáznak le, tank alá vetik magukat, esetleg skizofréniát vagy neurózist tettetve elmegyógyintézetbe vonulnak csupán azért, hogy a katonai szolgálatra alkalmatlannak minősítsék őket.
Amikor ezt a férfias antológiát olvastam, sokszor nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Úgy látszik, ha a katonaság maga az abszurditás, akkor egy író katona - pontosabban egy katonáskodó író - abszurd az abszurdban. Halkan jegyzem meg, hogy a helyzetet csak bonyolítja, ha a katonáskodó író történetesen nő, mert az már akkora képtelenség, hogy talán el sem hisszük. Mihez is kezdene egy nő a tankokkal vagy a laktanya nagy mellű kantinos nénijével?! Pedig ilyen is előfordul. Sőt, Józsa Márta ügyesen megállja a helyét a körülötte levő harminckét férfi között; a katonáskodás lényegét - az erőszak és a megaláztatás jól kifundált módjait - igencsak testre szabottan érzékelteti. "A gyakorlótéren szögesdrótból font izék voltak, nagy és félelmetes dolgok, mindig fennakadtam rajta", de aztán persze jön a segítség, egy tiszt, egy "nagy darab román, szavát sem érted, megfogja a feneked, kicsit a pinádba dugja a markát, úgy emel ki, végezetül még a fenekedbe is belesüllyeszti a kezét, hogy szarabb legyen, aztán mikor elég volt neki, kiemel a szögesdrótból" (190.). Ahogy a nóta is mondja: csak az menjen katonának, aki ilyet szeret. Sőt, arra is érdemes figyelni, amire az antológia szerkesztője nagyon jól rámutat: hogy a jelenség nem helyfüggő. A csehszlovák, az orosz, a jugoszláv, a román vagy a magyar hadsereg katonájának lenni: szinte ugyanazt jelenti. Mert a katonaság mint "a puszta fizikai erő demonstrálása, a félelemkeltés eszköze" vagy "a másoknak okozott fájdalom" - ahogy Fenyvesi Ottó írja - nem ismer határokat.
Bár kétségtelenül van egyfajta pikantériája a nemekre szabott antológiáknak - gondoljunk csak az Éjszakai állatkertre vagy a Szomjas oázisra -, mégis sokszor feszengtem ezeket a katonatörténeteket olvasva. Nem azért, mintha untatott volna a férfiak anekdotázása, vagy mert az ilyesmit "minden jóérzésű ember - s a nők ilyenek - mérhetetlenül unja és magánügynek tekinti" (Szerbhorváth György szerint legalábbis), hanem inkább azért, mert néhány szövegből úgy tűnt, az idő válogatás nélkül szépíthet meg mindent, és a nosztalgia mindent felülírhat. Ha már nosztalgia, akkor nekem inkább imponáltak a katonátlan katonák történetei: amikor egy szöveg olyan mondatokat tartalmaz, mint Ficsku Pálé, hogy "féltem", vagy Kukorelly Endréé, hogy "leszop az Ági a laktanya mozitermében, közben megy az Égi bárány", vagy Farkas Zsolté: "igyekeztem, hogy ne legyek katona, de nem kellett nagyon". Magával ragadónak és hitelesnek éreztem az éles helyzetben formálódott történeteket is. Így elsősorban Szerbhorváth György írását, egy háborúlátott katona antikatonás katonatörténeteit - letehetetlen szöveg.
Szerbhorváthnál figyeltem fel arra is, hogy mennyire erős az elbeszélők törekvése arra, hogy ha már katonatörténetet írnak, értelmezni próbálják a jól ismert alapszövegekhez - köztük persze elsősorban Ottlikhoz - való kapcsolódás lehetőségeit és lehetetlenségét. A Kit érdekel(sz)-ben például ezt olvashatjuk: "A haverommal úgy vonultunk be, hogy leteszteljük, igazat írt-e Ottlik Géza az Iskola a határon-ban. Rögtön kiderült, nem írt igazat. A háború miatt ugyanis minden más lett." (247.) Szilasi László pedig így emlékszik: "A legtöbb emlékünkhöz azért nem vagyunk képesek hozzáférni, mert az erős szövegek már létrejöttükkor felülírták őket. Svejk. A 22-es csapdája. Iskola a határon. Nagy szopások elegáns elviselésének önépítő újramondása. (...) Ott olvastam mind a hármat. Valamennyit szívből utáltam. Esztétikus, puha, túlideologizált, hosszú hazugságok." (17.) De Borbély Szilárd is Ottlikhoz tér vissza, amikor azt mondja, hogy "tudatosan vagy öntudatlanul az elkövetkező évben ehhez mértem mindent. Mondhatom, alapos felkészítést adott. Az összezárt fiatal férfiak világa, az árulások, a gyávaság, a védekezés és a szolidaritás lehetőségeiről elsajátítottam a legfontosabbakat.(...)"
A teljes írás elolvasható itt: katt!
"Csak a rend kedvéért mondom: nem voltam katona.
Igaz, lőni viszonylag jól tudok (légpisztollyal és éles fegyverrel egyaránt), mivel erre azért "kiképeztek" biztos, ami biztos alapon, ennek ellenére minden ízemben civil vagyok. Civilként pedig az ember hajlamos sztereotípiákban gondolkodni: ha nincs háború, akkor béke van; ha nő, akkor nem katona; viszont ha fegyvert és egyenruhát lát, mindjárt katonát (vagy valami olyasmit) kiált. Sztereotípiákat rombolni azonban jó dolog: ilyen az a gesztus, hogy a katona-antológia címlapjára Szentiványi Hajnalkát - közismertebb nevén Dundikát - helyezték, és élethű kalasnyikovot adtak a kezébe. De nem ő az egyetlen, aki ebben a kötetben hozzá kevéssé illő szituációba kerül. Képzeljük csak el például Garaczi Lászlót vagy Borbély Szilárdot katonai egyenruhában, esetleg Margócsy Istvánt puskával a kezében, amint a nagy magyar puszta közepén felszabadultan lövöldözi a semmit. Elképesztő helyzet. Menekülnek is előle az írások szereplői, akik láthatóan a legeszementebb dolgokra is képesek, ha a körülmények ezt diktálják: például őrtornyokat géppuskáznak le, tank alá vetik magukat, esetleg skizofréniát vagy neurózist tettetve elmegyógyintézetbe vonulnak csupán azért, hogy a katonai szolgálatra alkalmatlannak minősítsék őket.
Amikor ezt a férfias antológiát olvastam, sokszor nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Úgy látszik, ha a katonaság maga az abszurditás, akkor egy író katona - pontosabban egy katonáskodó író - abszurd az abszurdban. Halkan jegyzem meg, hogy a helyzetet csak bonyolítja, ha a katonáskodó író történetesen nő, mert az már akkora képtelenség, hogy talán el sem hisszük. Mihez is kezdene egy nő a tankokkal vagy a laktanya nagy mellű kantinos nénijével?! Pedig ilyen is előfordul. Sőt, Józsa Márta ügyesen megállja a helyét a körülötte levő harminckét férfi között; a katonáskodás lényegét - az erőszak és a megaláztatás jól kifundált módjait - igencsak testre szabottan érzékelteti. "A gyakorlótéren szögesdrótból font izék voltak, nagy és félelmetes dolgok, mindig fennakadtam rajta", de aztán persze jön a segítség, egy tiszt, egy "nagy darab román, szavát sem érted, megfogja a feneked, kicsit a pinádba dugja a markát, úgy emel ki, végezetül még a fenekedbe is belesüllyeszti a kezét, hogy szarabb legyen, aztán mikor elég volt neki, kiemel a szögesdrótból" (190.). Ahogy a nóta is mondja: csak az menjen katonának, aki ilyet szeret. Sőt, arra is érdemes figyelni, amire az antológia szerkesztője nagyon jól rámutat: hogy a jelenség nem helyfüggő. A csehszlovák, az orosz, a jugoszláv, a román vagy a magyar hadsereg katonájának lenni: szinte ugyanazt jelenti. Mert a katonaság mint "a puszta fizikai erő demonstrálása, a félelemkeltés eszköze" vagy "a másoknak okozott fájdalom" - ahogy Fenyvesi Ottó írja - nem ismer határokat.
Bár kétségtelenül van egyfajta pikantériája a nemekre szabott antológiáknak - gondoljunk csak az Éjszakai állatkertre vagy a Szomjas oázisra -, mégis sokszor feszengtem ezeket a katonatörténeteket olvasva. Nem azért, mintha untatott volna a férfiak anekdotázása, vagy mert az ilyesmit "minden jóérzésű ember - s a nők ilyenek - mérhetetlenül unja és magánügynek tekinti" (Szerbhorváth György szerint legalábbis), hanem inkább azért, mert néhány szövegből úgy tűnt, az idő válogatás nélkül szépíthet meg mindent, és a nosztalgia mindent felülírhat. Ha már nosztalgia, akkor nekem inkább imponáltak a katonátlan katonák történetei: amikor egy szöveg olyan mondatokat tartalmaz, mint Ficsku Pálé, hogy "féltem", vagy Kukorelly Endréé, hogy "leszop az Ági a laktanya mozitermében, közben megy az Égi bárány", vagy Farkas Zsolté: "igyekeztem, hogy ne legyek katona, de nem kellett nagyon". Magával ragadónak és hitelesnek éreztem az éles helyzetben formálódott történeteket is. Így elsősorban Szerbhorváth György írását, egy háborúlátott katona antikatonás katonatörténeteit - letehetetlen szöveg.
Szerbhorváthnál figyeltem fel arra is, hogy mennyire erős az elbeszélők törekvése arra, hogy ha már katonatörténetet írnak, értelmezni próbálják a jól ismert alapszövegekhez - köztük persze elsősorban Ottlikhoz - való kapcsolódás lehetőségeit és lehetetlenségét. A Kit érdekel(sz)-ben például ezt olvashatjuk: "A haverommal úgy vonultunk be, hogy leteszteljük, igazat írt-e Ottlik Géza az Iskola a határon-ban. Rögtön kiderült, nem írt igazat. A háború miatt ugyanis minden más lett." (247.) Szilasi László pedig így emlékszik: "A legtöbb emlékünkhöz azért nem vagyunk képesek hozzáférni, mert az erős szövegek már létrejöttükkor felülírták őket. Svejk. A 22-es csapdája. Iskola a határon. Nagy szopások elegáns elviselésének önépítő újramondása. (...) Ott olvastam mind a hármat. Valamennyit szívből utáltam. Esztétikus, puha, túlideologizált, hosszú hazugságok." (17.) De Borbély Szilárd is Ottlikhoz tér vissza, amikor azt mondja, hogy "tudatosan vagy öntudatlanul az elkövetkező évben ehhez mértem mindent. Mondhatom, alapos felkészítést adott. Az összezárt fiatal férfiak világa, az árulások, a gyávaság, a védekezés és a szolidaritás lehetőségeiről elsajátítottam a legfontosabbakat.(...)"
A teljes írás elolvasható itt: katt!
(Az Égi bárány című filmből vett fotó illusztráció)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése