2008. 03. 27.

Veteránzóna - a Magyar Narancs recenziója


Veteránzóna - ezzel a címmel írt recenziót az Ismeretlen katona című antológiáról a Magyar Narancsba Horváth Györgyi. Alább szemelvényeket közlünk az írásból. A teljes szöveg itt olvasható: katt!

"Forgatom a könyvet, a gerincén centiméter, a rikító sárga-narancs-piros címlapon egy féllábú Dundika pózol, keblet, hasat és combot feltáró terepszínű göncökben, kezében fegyver, fején népköztársasági címeres katonai sapka - az Éjszakai állatkert és a Szomjas oázis női antológiák után az első magyar férfiantológia is egy borítóra kihelyezett pőre nővel próbálja eladni magát. Félreértés ne essék: az Ismeretlen Katona nem nevezi magát férfiantológiának (igazából semminek sem nevezi magát: nincsen hozzá szerkesztői koncepciót előtáró magyarázat, sőt, igazából szerkesztő és alcím sincs, csak nagyon elbújtatva), ám a témája (katonaság), a benne domináló prózatípus (önéletrajzi elbeszélés, vallomás), szerzőinek neme (egy kivételével mind férfi), valamint a szerkesztő Kukorelly Endrének a Literán hozzáfűzött kommentárja ("ez a könyv búcsú egy igazi férfitémától") mind ehhez a műfajhoz közelítik. Férfiantológia: férfiak mesélnek benne csakis férfiak számára hozzáférhető élményekről - férfiaknak. Hiszen a borítón elhelyezett playmate Dundika nyilvánvalóan nem a női olvasóközönség figyelmének felkeltését célozza. És ez egy fontos különbség: ezzel a könyvvel nem az egyik nem beszél magáról a másik nemnek (vagy mindkét nemnek), ahogy az a női antológiák esetében történt, hanem helyette az egyik nem beszél magáról - ugyanannak a nemnek. Saját magának.
A kötet tétje ennyiben nem a külvilág felé való nyitás, hanem a zártság (a homogén, katonaviselt férfiközösség) fenntartása, és a közös élményeknek ebben a zárt körben történő újrafelelevenítése. A sárguló papírlapokon, ahol 33 kortárs szerző vall 35 elbeszélésben 1969 és 2000 közti katonaélményekről (surranóról, kanálgépről, futkosóról, fókáról, a váposokról, valamint a kopaszok, gumik, öregek és táposok közti - időnként nem megnyugtatóan tisztázott - hierarchiáról), ilyen-olyan formában sokszor előkerül az a meggyőződés, hogy "semmit nem ért ebből, aki nem volt katona", valamint az is, hogy a katonatörténetek jóérzésű embernek, különösen nőknek, nem valók (lásd pl. 31., 246. és 263.). A történetek hőse, elbeszélője és hallgatója tehát szigorúan zárt közösséget alkot - traumaközösséget, mondhatnánk, hiszen akár nosztalgikusan, akár patetikus-szomorkásan, akár vulgárisan emlékeznek vissza az elbeszélők, egy dologban mindegyikük közös: abban, hogy a katonaságot egyikük sem kívánja vissza, és hogy alapvetően traumaként élte meg. "A katonaság a puszta fizikai erő demonstrálása, a félelemkeltés eszköze. A katonaság = háború, öldöklés, erőszak", és: "lelkileg megnyomorították az embert. Pláne, ha értelmiségi attitűdöt szimatoltak, érzékeny lelket" - olvasható a lapokon. (Érzékeny lelket pedig szinte mindig szimatoltak, hiszen az elbeszélők nagy része táposként, azaz előfelvételisként lett katona.) (...) A történetek maguk legtöbbször a kötelező alapelemeket variálják: ilyen a különleges szavakkal történő ismerkedés, a beavatási szertartások, a tápos lét előnyei és hátrányai, a maszturbáció, a vulgaritásba hajló szexuális túlfűtöttség, valamint - olykor - a lázadás. (...) Egy vulgaritással, erőszakkal és irracionalitással traumatizált, a trauma révén előállított férfiszubjektivitás, melyet valaha felértékelt a társadalom: ez áll a kötet középpontjában, a narrátorok erre emlékeznek, ekként ismerik fel magukat (vagy énjük egy részét), ehhez próbálnak viszonyulni és - nemritkán - ettől megszabadulni.
Ez a megszabadulás hol sikerül, hol nem. Nemritkán a stílus az, ami árulkodó: a vulgaritásba való teljes visszacsúszás rendszerint a traumába való visszacsúszást is jelöli (pl. Ficsku Pál írása). Mások ellenben képesek játékos-szürreális jelenetekkel feloldani a rémségeket (Garaczi szövege), megint mások - távol tartandó az élményt - szabatosan mesélnek, szinte nem is érintve a téma negatívumait (lásd pl. Jász Attila elbeszélését), vagy szembehelyezkednek a vallomásos műfajjal, és inkább egy nem referencializálható "ő"-be tárgyiasítják katonaélményeiket (pl. Pallag Zoltán). Érdemes ugyanakkor felfigyelni arra, hogy az élmények nem a maguk csupaszságában, hanem igen gyakran irodalmi áthallásokkal telítetten kerülnek elő. Az intertextuális utalások közül a gyakoriságot tekintve egyértelműen Ottlik Iskola a határon című regényéé a pálma (...). Ottlik, a nagy kedvenc mellett eltörpül Svejk, A 22-es csapdája és A Pál utcai fiúk: ezeket az irodalmi előképeket alig egyszer-kétszer idézi meg a könyv.
Az Ismeretlen Katona nem is elsősorban irodalmi, hanem inkább társadalmi-lélektani szempontból fontos. A szövegek természetesen jól formáltak, hiszen írók írták őket (nem is egy közülük már megjelent korábban is, Szilasi, Fenyvesi és Garaczi írása pedig kifejezetten élvezetes), ám a hagyományos értelemben vett irodalmiság itt háttérbe szorul az "elmeséletlen történetek" traumakibeszélő, az egyéni élményeket a nyilvánosba beemelő műfaja mögött - és éppen ezért alkalmas arra, hogy emléket állítson egy leáldozófélben lévő modern férfiideálnak: a katonaviselt, brutalitásokon és nyers erőszakon szocializált férfinak. És hogy elbúcsúzzon tőle. Mert hál' istennek, végre lehet búcsúzni. Ideje volt.
Szoba Kiadó, Miskolc, 2007, 338 oldal, 3290 Ft"
Az illusztráció a kevésbé emlegetett előkép: Svejk (forrás: http://upload.wikimedia.org/wikipedia).

2008. 03. 26.

Echo TV - az interjú

Az Ismeretlen katona című antológiáról volt szó az Echo TV-ben. A beszélgetésben a kötet szerzői közül ketten vettek részt: Mile Lajos és Zemlényi Attila.

Villany leó, pofa súlyba, avagy az elfeledett katona


Klecska Ernő írása, a Fejér Megyei Hírlapból:

"Nagyon gyorsan el lehet felejteni, hogy milyen volt katonának lenni. Már csak halvány emlék, hogy mennyire szörnyű, embert próbáló, egyéniséget roppantó, de leginkább semmitérő műintézmény volt a sorozott katonákból álló Magyar Néphadsereg. Nekem is sokat kell gondolkodni, hogy eszembe jusson az állandó gyakorlat, a benga nagy kazah síkság, ahonnan félelmetes csapást mértünk egy rakétával az osztrák hegyivadászokra – persze csak képletesen –, a 2000 kilométeres vonatút, gyakran őrkalodában kinn a peronon, az éjszakai erdők, a kölcsönös szívatások, a magány. Magány az ágyban, az őrtoronyban, mindenütt. Mert „klasszikusokkal” szólva: Homo homini lupus est, ember embernek farkasa, azaz lószar volt ott Mama, nem bajtársiasság!
Ahol én voltam, oda sokan vonultak Kelet-Magyarországról. Az volt a terv, hogy a NATO majd jól lerohan minket – akkor még a Varsói Szerződés tagja voltunk –, s amíg a Dunántúlt legyalulják,a korábban kiképzett tartalékosok felállítják a második védelmi vonalat. Én ennyi extráról tudok beszámolni. A többi mindig ugyanaz. Sőt! Szinte az összes katonasztori ugyanaz. Soha meg nem történt, „láttam meg mesélték” esetek, amiket a kollektív férfiemlékezet szül. Különös örömmel vettem tehát kezembe a kortárs magyar írók katonaélményeiből készült Ismeretlen Katona című antológiát.Pláne, hogy két helyi fiatal író, Pallag Zoltán – né, hát ez is volt katona? –, az Árgus főszerkesztője és Bozsik Péter, az EX Symposion című periodika felelős szerkesztője is ír benne. A kötet, amit Kukorelly Endre szerkesztett, az első hazai kísérlet arra, hogy bemutassák:milyen is volt a félmúlt néphadseregében katonának lenni. A címlap szerint, ahol a mel(l)tán világhírű Dundika – legalább a nevét is megtudjuk: Szentiványi Hajnalka – félmeztelenül pózol egy Kalasnyikovval, részben olyan, mint bárhol, azaz minden a csajok körül forog. A novellákszerint azért kicsit más. A könyvben határon túli szerzők is írnak élményeikről – s ez tagadhatatlanul színesíti azt.A könyv jó, de ezért ez ráfér. A mainstream húzónevei – Vámos Miklós, Parti Nagy Lajos, Garaczi László, Ferdinandy György, Ficsku Pál, Podmaniczky Szilárd, Kukorelly Endre, Para-Kovács Imre, Krausz Tivadar, Szerbhorváth György, Peer Krisztián – mellett is csupa olyan név, akiket az „És”, illetve a „szépírók” holdudvarából ismerhetünk.Szilasi László, Jász Attila, Tóbiás Krisztián, Pallag Zoltán, Mile Lajos, Ménes Attila,Hazai Attila, Jenei László, Margócsy István, Tóth Farkas, Borbély Szilárd, Kiss Ottó, Vári Fábián László, Balázs Attila, Fenyvesi Ottó, Bozsik Péter, Farkas Zsolt, Háy János, Zemlényi Attila, Antal Balázs. Tehát egyik sem afféle Harci Marci, elvágólagcsávó.Főleg nem a kötet egyetlen nő szerzője, a tavaly „Amíg a nagymami megkerül” című kötetével debütáló Józsa Márta, aki egy romániai líceumban kötelezően abszolvált lőgyakorlatáról számol be. Meg kell hagyni: a kötet eklektikus. Éppen olyan, mint a néphadsereg volt. Jó néhány írásról messziről sír, hogy csak ide készült, vagy vége nincs vagy eleje – pont mint anno a laktanyakonyhán egy felmosás. Maszatolás. Sokan viszont – a fősodor sem ragadja el véletlenül éppen azt, akit visz! – igen kiváló írást rittyentettek. Leginkább azok ilyenek persze, amelyek korábban már valahol megjelentek. Hiába: a sajtmártást is kétszer kell átszűrni! S ha már a szűrletnél tartunk, a kötetlegfontosabb tanulsága azon kívül, hogy rossz volt katonának lenni, hogy jó szerző is lehet pocsék szerkesztő és fordítva!
(Ismeretlen katona. Írók katonatörténetei. Szoba Kiadó 2007)"

2008. 03. 25.

(Ne) halj bele, kisfiam! - az ÉS az antológiáról


Az Élet és Irodalom László Emese írását közölte az Ismeretlen katona című antológiáról. Ide másolunk egy részt a Követési távolság című rovatban megjelent elemzésből.

"Csak a rend kedvéért mondom: nem voltam katona.
Igaz, lőni viszonylag jól tudok (légpisztollyal és éles fegyverrel egyaránt), mivel erre azért "kiképeztek" biztos, ami biztos alapon, ennek ellenére minden ízemben civil vagyok. Civilként pedig az ember hajlamos sztereotípiákban gondolkodni: ha nincs háború, akkor béke van; ha nő, akkor nem katona; viszont ha fegyvert és egyenruhát lát, mindjárt katonát (vagy valami olyasmit) kiált. Sztereotípiákat rombolni azonban jó dolog: ilyen az a gesztus, hogy a katona-antológia címlapjára Szentiványi Hajnalkát - közismertebb nevén Dundikát - helyezték, és élethű kalasnyikovot adtak a kezébe. De nem ő az egyetlen, aki ebben a kötetben hozzá kevéssé illő szituációba kerül. Képzeljük csak el például Garaczi Lászlót vagy Borbély Szilárdot katonai egyenruhában, esetleg Margócsy Istvánt puskával a kezében, amint a nagy magyar puszta közepén felszabadultan lövöldözi a semmit. Elképesztő helyzet. Menekülnek is előle az írások szereplői, akik láthatóan a legeszementebb dolgokra is képesek, ha a körülmények ezt diktálják: például őrtornyokat géppuskáznak le, tank alá vetik magukat, esetleg skizofréniát vagy neurózist tettetve elmegyógyintézetbe vonulnak csupán azért, hogy a katonai szolgálatra alkalmatlannak minősítsék őket.
Amikor ezt a férfias antológiát olvastam, sokszor nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Úgy látszik, ha a katonaság maga az abszurditás, akkor egy író katona - pontosabban egy katonáskodó író - abszurd az abszurdban. Halkan jegyzem meg, hogy a helyzetet csak bonyolítja, ha a katonáskodó író történetesen nő, mert az már akkora képtelenség, hogy talán el sem hisszük. Mihez is kezdene egy nő a tankokkal vagy a laktanya nagy mellű kantinos nénijével?! Pedig ilyen is előfordul. Sőt, Józsa Márta ügyesen megállja a helyét a körülötte levő harminckét férfi között; a katonáskodás lényegét - az erőszak és a megaláztatás jól kifundált módjait - igencsak testre szabottan érzékelteti. "A gyakorlótéren szögesdrótból font izék voltak, nagy és félelmetes dolgok, mindig fennakadtam rajta", de aztán persze jön a segítség, egy tiszt, egy "nagy darab román, szavát sem érted, megfogja a feneked, kicsit a pinádba dugja a markát, úgy emel ki, végezetül még a fenekedbe is belesüllyeszti a kezét, hogy szarabb legyen, aztán mikor elég volt neki, kiemel a szögesdrótból" (190.). Ahogy a nóta is mondja: csak az menjen katonának, aki ilyet szeret. Sőt, arra is érdemes figyelni, amire az antológia szerkesztője nagyon jól rámutat: hogy a jelenség nem helyfüggő. A csehszlovák, az orosz, a jugoszláv, a román vagy a magyar hadsereg katonájának lenni: szinte ugyanazt jelenti. Mert a katonaság mint "a puszta fizikai erő demonstrálása, a félelemkeltés eszköze" vagy "a másoknak okozott fájdalom" - ahogy Fenyvesi Ottó írja - nem ismer határokat.
Bár kétségtelenül van egyfajta pikantériája a nemekre szabott antológiáknak - gondoljunk csak az Éjszakai állatkertre vagy a Szomjas oázisra -, mégis sokszor feszengtem ezeket a katonatörténeteket olvasva. Nem azért, mintha untatott volna a férfiak anekdotázása, vagy mert az ilyesmit "minden jóérzésű ember - s a nők ilyenek - mérhetetlenül unja és magánügynek tekinti" (Szerbhorváth György szerint legalábbis), hanem inkább azért, mert néhány szövegből úgy tűnt, az idő válogatás nélkül szépíthet meg mindent, és a nosztalgia mindent felülírhat. Ha már nosztalgia, akkor nekem inkább imponáltak a katonátlan katonák történetei: amikor egy szöveg olyan mondatokat tartalmaz, mint Ficsku Pálé, hogy "féltem", vagy Kukorelly Endréé, hogy "leszop az Ági a laktanya mozitermében, közben megy az Égi bárány", vagy Farkas Zsolté: "igyekeztem, hogy ne legyek katona, de nem kellett nagyon". Magával ragadónak és hitelesnek éreztem az éles helyzetben formálódott történeteket is. Így elsősorban Szerbhorváth György írását, egy háborúlátott katona antikatonás katonatörténeteit - letehetetlen szöveg.
Szerbhorváthnál figyeltem fel arra is, hogy mennyire erős az elbeszélők törekvése arra, hogy ha már katonatörténetet írnak, értelmezni próbálják a jól ismert alapszövegekhez - köztük persze elsősorban Ottlikhoz - való kapcsolódás lehetőségeit és lehetetlenségét. A Kit érdekel(sz)-ben például ezt olvashatjuk: "A haverommal úgy vonultunk be, hogy leteszteljük, igazat írt-e Ottlik Géza az Iskola a határon-ban. Rögtön kiderült, nem írt igazat. A háború miatt ugyanis minden más lett." (247.) Szilasi László pedig így emlékszik: "A legtöbb emlékünkhöz azért nem vagyunk képesek hozzáférni, mert az erős szövegek már létrejöttükkor felülírták őket. Svejk. A 22-es csapdája. Iskola a határon. Nagy szopások elegáns elviselésének önépítő újramondása. (...) Ott olvastam mind a hármat. Valamennyit szívből utáltam. Esztétikus, puha, túlideologizált, hosszú hazugságok." (17.) De Borbély Szilárd is Ottlikhoz tér vissza, amikor azt mondja, hogy "tudatosan vagy öntudatlanul az elkövetkező évben ehhez mértem mindent. Mondhatom, alapos felkészítést adott. Az összezárt fiatal férfiak világa, az árulások, a gyávaság, a védekezés és a szolidaritás lehetőségeiről elsajátítottam a legfontosabbakat.(...)"
A teljes írás elolvasható itt: katt!
(Az Égi bárány című filmből vett fotó illusztráció)

Borítómustra - az Ismeretlen katona borítója rekordot döntött a Könyvesblogon


Már a borító is nagy vitát váltott ki: a Könyvesblog történetében alighanem rekord mennyiségű hozzászólás érkezett ahhoz a cikkhez, amelyben a blog kovacsbalint nevű szerzője fejtette ki a véleményét a borítót tervező Tellinger András munkájáról. Egyebek között ezt írta: "Megváltoztatja az életed, na. Nem leszel már a régi, nem állnak veled szóba a barátaid, s nem marad más, csak te meg ez a borító..."
Nem titkoljuk: csak a legenyhébb részt idéztük, a szerintünk nem kellően alapos írásból. A vita végül arról (is) szólt: helyes-e, ha egy kiadó figyelembe veszi a piac követelményeit, és a könyve eladásakor azokra is számít, akiket, meglehet, érdekel a téma, de nem rendszeres könyvvásárlók. A teljes vitát elolvashatják itt: katt!
Jó szívvel ajánljuk: volt itt minden egyébről is szó. Feminizmusról, aztán, hogy része-e a könyvnek a borító (!), korszakokra jellemző színvilágról, Dundikáról, Könyvesblogról (van-e reklámértéke annak, ha ez a tiszteletreméltó netnapló foglalkozik valamivel) stb.

Az első bemutató: antológia a restiben

Az Ismeretlen katona című antológia első bemutatóját a miskolci Tiszai pályaudvar restijéban tartotta a Szoba Kiadó.
Miért a resti? Ezt kérdezte az Ismeretlen katonát közreadó Szoba Kiadó ügyvezetője, Zemlényi Attila, bevezetőjében. A válasz: a szabadságra utazó katonák ide tértek be először, és a visszaút során ez volt az utolsó civil állomásuk. A resti a katonalegendák világának része.
Az egykor volt hadsereget ezúttal Ménes Attila, Mile Lajos, Jenei László és Ficsku Pál idézte - felolvasott történeteik nagy tetszést arattak a miskolci pályaudvaron.
A bemutatón felvétel is készült, ez itt látható:


Szemelvények az antológiából:


Egyszer az is előfordult, hogy kizárólag a nagydob és a cintányér szolgáltatta a zenét, akkor kitört a botrány, parancsba kapták: legalább öt hangszernek kell szólnia. De hát a Rákóczi-induló öt hangszeren se játszható el...
Vámos Miklós
***

Apró öklét a kékacél tavaszba lökte az eozinpartizán.
Parti Nagy Lajos
***

„Mer’ olyan csak a mesébe’ van, hogy a jó legyőzi a gonoszt: a valóságban az erős jól lekaratézza a gyöngébbet, az igazság meg elmehet a halál faszára, zsokénak.”
Szilasi László
***
Hamarosan ismertté vált, hogy a colos szívbeteg, ezért csak könnyű, emésztésserkentő
feladatok róhatók ki rá, mint például tíz méter magasban, egy szál kapaszkodó nélküli pallón lemosni a konyha étzsíros mennyezetét.
Podmanczky Szilárd
***
A pöcsöd kilóg. Mindened kilóg.
Kukorelly Endre
***

Az ebéd utáni foglalkozások voltak a legborzasztóbbak, a politikai handabanda
a testvériség-egységről.
Fenyvesi Ottó
***
– Hazánk felett viharfelhők tornyosodnak – kiáltott a tiszt. Nem tudta befejezni,
szólt az irodán a telefon.
– Őrmester elvtárs, vegye át az oktatást!
A parancsnok elsietett.
– Hallották – recsegte az öreg altiszt. – Irány a szertár! Kiosztjuk az esőköpenyeket!
Ferdinady György
***
– Kovács elvtárs, maga sajnos nem lesz katona – mondta, és sajnálkozva nézett rám. Nem tiltakoztam, de szomorúnak tűntem én is, úgyhogy szomorkodtunk
egy darabig.
Para-Kovács Imre
(A felvétel Szilasi László tulajdona)

2008. 03. 23.

Címlaplány

Az Ismeretlen katona borítóján egy ismert modell, Dundika látható. A fotók Miskolcon készültek, Bátor Laca műtermében.


Búcsú egy igazi "férfitémától"


Az Ismeretlen katona című antológia magyar írók katonatörténeteit tartalmazza. A kötet szerkesztője Kukorelly Endre mondja:

Ez a könyv búcsú egy igazi „férfitémától”. Lassacskán és végképp, örökre kifutnak azok a nemzedékek, melyek, olykor nagyhangon, máskor némiképp szégyenlősen élcelődve magukon, egymás között szinte mániákusan újra meg újra előhozták hadseregbéli viselt dolgaikról való emlékeiket. Előrángatod, vagy magától kerül elő, néha magad sem vagy képes eldönteni: mindenképp: nem tudsz szabadulni. Húszadik évét épp ma betöltő fiú, álldogál az érdi fennsíkon egy fiatal fákból és bozótosból álló erdőcske szélén, az április végi váratlan havazásban, és sír elkeseredésében. A tehetetlenségtől, a hazavágyástól, a magánytól, elhagyatottságtól. Ez vagyok én. Katona. És civil. Rendes katona, velejéig civil, no ezt nem tudom elmagyarázni. Civileknek nem lehet „A civilek, a család? Talán elájulnának a szánalomtól, mint Dante a szélfújta lelkek láttán, ha tudnák a felét, amit mi tudunk, pedig azzal még semmit sem tudnának”, írja Ottlik Géza az Iskola a határonban. Talán majd ez a könyv. A bokrok közé húzódik, ne lássák a többiek, hogy sír, mint egy gyerek, mert, nyilván, gyerek. Elmúlt egy nyár, egy tél, most tavasz van, igaz, havazik, nyár jön, ősz, megint tél, megint tavasz, kezdődik a nyár, akkor engedik majd el innen, ez beláthatatlan.
Az úgynevezett katonaság. Hadsereg, néphadsereg, kinek hogy. Ilyesmi története sokunknak van. Ennél szomorúbb is. Tragikus. És vidám. Mulatságos, keserédes, ijesztő. Ijesztően nők nélküli. Elmúlt, hála az égnek, nagyon nem baj: noha nagy baj, hogy így véget érnek a dolgok. Ez a könyv, azt hiszem, mindenképp megtart valamit.

Kukorelly plusz, a Litera TV felvétele: katt!