Szemelvények az antológiából:

Egyszer az is előfordult, hogy kizárólag a nagydob és a cintányér szolgáltatta a zenét, akkor kitört a botrány, parancsba kapták: legalább öt hangszernek kell szólnia. De hát a Rákóczi-induló öt hangszeren se játszható el...

Vámos Miklós

***

Apró öklét a kékacél tavaszba lökte az eozinpartizán.

Parti Nagy Lajos

***

„Mer’ olyan csak a mesébe’ van, hogy a jó legyőzi a gonoszt: a valóságban az erős jól lekaratézza a gyöngébbet, az igazság meg elmehet a halál faszára, zsokénak.”

Szilasi László

***

Hamarosan ismertté vált, hogy a colos szívbeteg, ezért csak könnyű, emésztésserkentő
feladatok róhatók ki rá, mint például tíz méter magasban, egy szál kapaszkodó nélküli pallón lemosni a konyha étzsíros mennyezetét.

Podmanczky Szilárd

***

A pöcsöd kilóg. Mindened kilóg.

Kukorelly Endre

***

Az ebéd utáni foglalkozások voltak a legborzasztóbbak, a politikai handabanda
a testvériség-egységről.

Fenyvesi Ottó

***

– Hazánk felett viharfelhők tornyosodnak – kiáltott a tiszt. Nem tudta befejezni,
szólt az irodán a telefon.
– Őrmester elvtárs, vegye át az oktatást!
A parancsnok elsietett.
– Hallották – recsegte az öreg altiszt. – Irány a szertár! Kiosztjuk az esőköpenyeket!

Ferdinady György

***

– Kovács elvtárs, maga sajnos nem lesz katona – mondta, és sajnálkozva nézett rám. Nem tiltakoztam, de szomorúnak tűntem én is, úgyhogy szomorkodtunk
egy darabig.

Para-Kovács Imre

(A felvétel Szilasi László tulajdona)

Címlaplány

Az Ismeretlen katona borítóján egy ismert modell, Dundika látható. A fotók Miskolcon készültek, Bátor Laca műtermében.

Búcsú egy igazi "férfitémától"

Az Ismeretlen katona című antológia magyar írók katonatörténeteit tartalmazza. A kötet szerkesztője Kukorelly Endre mondja:

Ez a könyv búcsú egy igazi „férfitémától”. Lassacskán és végképp, örökre kifutnak azok a nemzedékek, melyek, olykor nagyhangon, máskor némiképp szégyenlősen élcelődve magukon, egymás között szinte mániákusan újra meg újra előhozták hadseregbéli viselt dolgaikról való emlékeiket. Előrángatod, vagy magától kerül elő, néha magad sem vagy képes eldönteni: mindenképp: nem tudsz szabadulni. Húszadik évét épp ma betöltő fiú, álldogál az érdi fennsíkon egy fiatal fákból és bozótosból álló erdőcske szélén, az április végi váratlan havazásban, és sír elkeseredésében. A tehetetlenségtől, a hazavágyástól, a magánytól, elhagyatottságtól. Ez vagyok én. Katona. És civil. Rendes katona, velejéig civil, no ezt nem tudom elmagyarázni. Civileknek nem lehet „A civilek, a család? Talán elájulnának a szánalomtól, mint Dante a szélfújta lelkek láttán, ha tudnák a felét, amit mi tudunk, pedig azzal még semmit sem tudnának”, írja Ottlik Géza az Iskola a határonban. Talán majd ez a könyv. A bokrok közé húzódik, ne lássák a többiek, hogy sír, mint egy gyerek, mert, nyilván, gyerek. Elmúlt egy nyár, egy tél, most tavasz van, igaz, havazik, nyár jön, ősz, megint tél, megint tavasz, kezdődik a nyár, akkor engedik majd el innen, ez beláthatatlan.
Az úgynevezett katonaság. Hadsereg, néphadsereg, kinek hogy. Ilyesmi története sokunknak van. Ennél szomorúbb is. Tragikus. És vidám. Mulatságos, keserédes, ijesztő. Ijesztően nők nélküli. Elmúlt, hála az égnek, nagyon nem baj: noha nagy baj, hogy így véget érnek a dolgok. Ez a könyv, azt hiszem, mindenképp megtart valamit.

Kukorelly plusz, a Litera TV felvétele: katt!